Demivel sétálni indultunk. Késő este, éjjel mentünk, a nyugodt és csendes városban, egy sokak  által kedvelt romantikázós, még csendesebb, Duna parti zöldes, elbújós, sétálós helyre. Épp labdadobálásba kezdtünk, mikor észrevettem, hogy egy párocska a telefonjukkal világítva kétségbeesetten keres valamit a már magasra nőtt fűben a hatalmas réten. Demi és én is úgy gondoltuk, hogy odamegyünk hozzájuk megkérdezni mégis tudunk-e segíteni valamiben, mert láthatólag már épp feladni készültek a keresést és nagyon csalódottak, szomorúak voltak. A kérdésem hallatán először értetlenkedve néztek, mivel gondolják el az olvasók, milyen az, ha éjjel fél egykor odamenne Önökhöz valaki, mikor már órák óta keresgélnék az elhagyott tárgyukat, azzal, hogy itt vagyunk egy keresőkutyával és tudunk-e segíteni. Nyilván furcsán néztek, de miután elmondtam, hogy ő egy nyomkövető, mentőkutya, és tud tárgyat is keresni, nagyon megörültek és ismét felcsillant bennük a remény! Elmesélték, hogy sétáltak és sajnos a slusszkulcsot egy kilyukadt nadrágzsebbe sikerült belehelyezni, és onnan valahol kipottyant. Mivel nem volt rajta sem kulcstartó, sem semmi, így a képen látható formában keresik a slusszkulcsukat (a kép csak illusztráció). Mivel a hölgynél nem volt más, csak egy zsepi szagmintának (mindene a bezárt autóban volt), így a zsebkendőről indítottuk a nyomkövetést. Demi gondolkodás nélkül dobta el a labdáját és vad keresésbe fogott. Feltérképezte az összes helyet, ahol jártak, sőt még azt a helyet is megmutatta, ahol lementek a Duna partra és  a zsebkendőjét is felapportírozta a fák közül, ami ott maradt.  Mivel a kulcsot ők már órák óta keresték sikertelenül, így rengeteg nyom volt már sajnos, teljesen összejárták már az egész keresési területet. Így miután Demi végzett az összes nyom feltérképezésével, megkértem, hogy kezdje akkor akkurátusan pásztázni a területet, mert a tárgy, ha zsebből esik ki, nem biztos, hogy közvetlen a nyomon van, és persze azért is, mert a nyomok összeértek már a sok nyomvonal miatt. 

Ahogy erre megkértem Demit, egyből átváltott a cikcakkos keresésre, és az így módon elkezdett keresés kb. második percében meg is találta az elhagyott tárgyat! A slusszkulcs meglett és hatalmas volt az öröm! Megszabadítottuk a párocskát, az éjjel egykor való autómentő hívástól és az autó vidékre szállításától, majd a kulcs pótlásától, alkatrészek cseréjétől, és persze az összes irat, minden a kocsiban volt, így különösen jó volt, hogy meglett a kulcs. :)

És akkor álljon itt a tulajdonos szemszögéből is a történet! :)

" Demi nem csak állatokat vagy embereket talál! Tárgyakat is megkeres!
Csütörtök este a kedvesemmel egy hosszú nap után sétálni indultunk a Marina parton. A parkolótól a kikötő felé, a fák mellett haladtunk, majd visszafordultunk. Beszélgettünk, miközben több száz négyzetméteres friss tavaszi füves területen haladtunk át, idén még nem nyírták le a gyepet. Az autóhoz visszaérve hasított az agyamba: nincs meg a kocsi kulcsom! Lyukas farzsebemből kieshetett, kulcstartó nincs rajta, a lehetséges helye pedig ez a hatalmas zöld mező bármelyik pontja lehet! Tű a szénakazalban: 6 centiméteres kis tárgy a fűtengerben sok száz négyzetméteren...
Mivel pótkulcs nincs az autóhoz, abban pedig minden értékem (lakáskulcs, telefon, pénztárca, az összes iratom) benne volt, muszáj volt megtalálni a kulcsot. Nem beszélve az anyagi vonzatáról: mennyi idő és pénz, mire az autót újra használhatom, ha nem találom meg a kulcsot...
Több mint két órán át keresgéltünk a párommal, telefonnal világítva, autó reflektorának fényénél, kétségbeesetten néztünk át minden fűcsomót, összejárkáltuk a területet keresztbe-kasul, de nem akadtunk a kulcs nyomára.
Éjfél környékén nálam teljesen elszakadt a cérna. A sírás határán már épp ki akartam mondani: menjünk innen, feladom... És abban a pillanatban egy kedves hang szólított meg: Demi és gazdija felajánlották a segítségüket.
Kétkedve fogadtuk a lehetőséget: keresőkutya ide vagy oda, úgy gondoltuk ez lehetetlen feladat még neki is! Órák alatt szinte minden pontját végigjártuk, nem volt már határozott nyom a területen. De ez nem okozott gondot a bundás őrangyalnak. Szagmintát vett egy zsebemben lévő tárgyról, és elindult az orra után. Mi pedig csak ámultunk: pontosan követte a területet, amit bejártunk. Másfél óra szakadatlan szimatolás után egyszer csak jelt adott, gazdija pedig felkiáltott: "Azt hiszem, megvan!" Felemelte a kis kulcsot a földről, én odarohantam és csak ölelni tudtam! Megtalálták a kulcsomat! Elképedtünk, ha nem velünk történik, el sem hinnénk!
Demi gazdija akkor éjjel nem szokásos útvonalán indult sétára, de ennek elmondása szerint nem volt különösebben oka. Véletlen lett volna? Már nem hiszem!
Demi nem csak hatalmas anyagi kártól kímélt meg, de bebizonyította: nincs véletlen, nincs lehetetlen. Csütörtök éjjel megéltük a csodát! Szavakkal nem tudom kifejezni a boldogságot és hálát, amit érzek! :) Nagyon- nagyon köszönöm! "