Zeusz, a négy éves, ivartalanított kan drótszőrű tacskó keverék kutyust találták a gazdái, és falun élt nagy szeretetben a társával a szintén talált, hat éves, ivartalanított keverék kan Nemoval (Negróval). Az igazi gazdájuk egy állatorvos volt, aki 3 évvel ezelőtt hunyt el, addig jártak vele dolgozni váltott műszakban az állatorvosi rendelőbe. Azonban az imádott gazdi elvesztése nagyon megviselte őket, ekkor kezdődtek a viselkedési problémáik.  Elkezdtek egyéni felfedezőutakra járni.  Mindig közösen tervelték ki a csínytevéseiket és visszaeső bűnözőkké váltak, mert elég sokszor napokra eltűntek. Sajnos ez az állapot addig fokozódott, hogy muszáj volt megoldást találni erre, nem maradhatott már így tovább. Ezért úgy döntöttek a gazdái, hogy különválasztják őket és a nagyobb felügyelet érdekében, tíz hónappal ezelőtt felkerültek Budapestre külön-külön gazdákhoz. Nemo először ideiglenes gazdihoz, ahonnan egy hónapja került a jelenlegi, végleges gazdihoz, Zeusz pedig egyből a jelenlegi gazdihoz, ahol már élt egy másik kutyus is. Egészen mostanáig nem is volt velük semmi gond, szépen viselkedtek, könnyen behívhatók voltak, Zeusz járt mindenfelé, még nyaralni is azóta, külön-külön többé nem tűntek el, semmi panasz nem volt rájuk, szépen beilleszkedtek az új kis családjukba. Mindkettő emberszerető, barátságos, nem félős kutyus (és ez is volt most a szerencséjük).

Egészen mostanáig! Ugyanis az történt, hogy a hétvégén újra találkoztak egy séta erejére a Normafánál. Sajnos azonban a gazdáik pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva délután  1 óra körül, egy pillanat tört része alatt  újra útra keltek a régi szép idők emlékére és bevetették magukat az erdőbe. Sajnos már délután volt és azért egy vidéki faluhoz képest a fővárosban egy eltűnés sokkal nagyobb veszélyeket rejteget magában. A gazdák az eltűnés pillanataitól kezdve azonnal keresni kezdték őket, de mindhiába, a két kis szökevény meglógott.

A gazdik kettő órakor értesítettek minket az eltűnésről, és fél háromkor már úton is voltunk Demivel, hogy segíteni tudjunk a kis csavargóknak. Sajnos mire felkeveredtünk a hegyre, óriási vihar lett, ömlött az eső és feltámadt a szél is. Kicsit tartottam tőle, hogy a száraz időben született nyomokat az ömlő eső teljesen elmoshatja, a légszimatot pedig befolyásolhatja erőteljesen feltámadt szél is. Igaz, ha olyan az iránya épp a szélnek, akkor akár segítheti is a munkánkat, de ugyanennyire hátráltató is tud lenni. Felérve a hegyre, kaptunk egy információt, ami ugyan nem volt túl pontos, de támpontot adhatott, hogy a kutyákat a Budakeszi úton látták átfutni. Ezért Demivel ott vetettem fel a szagot. Sajnos ez épp egy rettentően forgalmas betonfelületes út, ahol még akkor is esett egy kicsit, ráadásul olyan erőteljes eső volt, ami szépen le is mosta az utakat, néhol hömpölygött is kicsit a víz. Ezért ránézésre nem sok reménnyel kecsegtetett, hogy lesz még nyom. De Demi átment a Budakeszi út másik oldalára és ott egy zöld kerítést szagolgatott át tüzetesen, ez bíztató jel volt. Annál is inkább, mert a gazdi szerint az ő kutyája sokat jelölget, és szereti az ilyen kerítéseket is. Aztán Demi befordult az egyik mellékutcán és elindult lefelé, majd erőteljes kanyart véve, áttért az út másik oldalára, ahol befordult és be akart menni egy sporttelepre, ahová sajnos kutyával nem lehetett bemenni, de a gazdi azért körbekiabált. Mivel a kapu nyitva volt, így vélelmeztük, hogy arra mehettek az állatok. Majd egy csatornameder mellett haladt végig Demi, eljutott egy másik kereszteződésig, ahol tovább haladt, ezúttal felfelé, majd egy kis keresztutcán fordult be a kutya egyértelműen, aminek a vége már az erdő volt. Persze ott sem a járt ösvényeket választotta Demi, szokásához híven, hanem a nyomot, így nem könnyítve meg nekünk a követését, mert a nagy eső kiáztatta az iszapos talajt, és néhol elég nehézzé tette a kutya után kapaszkodásunkat. Ezúttal is lecsatoltam az erdőben a pórázt, hogy az legalább ne akadályozza a nyomkövetést, Demi szépen felfelé vette az irányt. Ott az erdőben találkoztunk néhány kirándulóval is, akik említették, hogy ők nézték a két kutyust, de erre biztosan nem jöhettek, mert ők nem látták őket. De Demi csak ment tovább konokul, mi pedig utána. Felértünk az erdő legészakabbi pontjára, ahol egy vadkerítéséhez jutottunk, majd onnan  visszakanyarodott Demi lefelé, majd kikötöttünk egy kisebb parkolónál, ahol különböző telepek voltak. Ott elvesztette Demi a nyomot a betonfelületen. Kerestünk további nyomokat, és Demi visszament újra az erdőbe a lejtős részhez és mindenáron át akarta vizsgálni az ott lévő telepeket, kerteket. A gazdi bement az egyikbe, de nem talált senkit, akitől engedélyt kérhettünk volna a terület átvizsgálására. Mivel erőteljesen sötétedni kezdett, kértem a gazdit, hogy járjuk körbe ezt az erdős részt kívülről, hogy ott lesz-e kintről nyom, mert a kutya munkájából úgy ítéltem meg, hogy ott kell lenni valahol közel a kutyáknak, csak pontosítani kellene a helyet. Egyik oldalról megkerülve a telepeket, újra a Budakeszi úton lyukadtunk ki, ahol Demi lefelé indult el és valahol újra befelé akarta venni az irányt, az erdő irányába. Sajnos mivel ott nem volt keresztutca, így vissza kellett volna fordulnunk, hogy a másik irányba is el tudjunk menni, arra, amerre a kutya menni akart.  És ahogy épp megálltunk, hogy még megpróbáljunk visszamenni a másik oldalra, és megnézni a másik oldalát is az erdőnek, akkor jött a telefon, hogy pont ott, amerre Demi épp menni akart, tán még 600 méterre sem attól a helytől, ahol épp álltunk, az egyik telepen, egy épp cigi szünetet tartó fiú megfogta a kutyákat, akik odamentek hozzá barátságosan! Nagyon nagy volt az öröm, mert végre a nyom végén az állatok nem futottak el előlünk, hanem pórázra vették őket a gazdik, és este 6 órára már úton is voltunk hazafelé mindannyian! Nagyon büszke vagyok Demire, és nagyon örülök neki, hogy nem volt felesleges az a sok esőben, és szélben való gyakorlás!