Jonny egy három hónapos, zsemleszínű labrador, aki egy délután úgy gondolta, hogy elindul felfedezni a világot. Vélhetően az elektromos kapu záródását használta ki a szökésre, és hipp-hopp, kisurrant a számára még teljesen idegen világba. Az eltűnés után 20 órával érkeztünk a budapesti, kertvárosi házhoz. A kertben Demi rögtön munkához látott, megvizsgálta a hátsó kerítést is, ahol volt egy kisebb lyuk. Aztán kiment a kapun és egy kis nyomkeresést követően elindult a betonfelületes úton határozott léptekkel egy irányba. A sarokhoz érve befordult egy forgalmasabb útra és ott is folytatta az útját. Majd egy rettenetesen forgalmas, többsávos úthoz érve, átkeltünk a túloldalra, ahol továbbra is az út szélén haladt, míg egy lakótelephez értünk. Ott az egyik ház sarkánál talált szagot, majd szépen irányt váltott és a közeli rét felé vette az irányt. Ott keresztül haladt, ahol újra egy kertvárosi házas, betonfelületes részhez értünk. Ott elindult Demi az utcákba. Szépen haladt kifelé a városból, hol jobbra, hol balra fordulva az utcákon. Kiértünk újra egy mezős, fás részre, aminek a végén sajnos volt egy magas töltés, ami sajnos a vonatsín volt. Ott haladtunk egy darabig párhuzamosan a sínnel a mezőn, de egyszer csak Demi betört, és a sínhez ért. Itt sajnos találtunk egy tetemet is, mely egy szintén zsemleszínű, vélhetőleg kutya tetem volt. Ezt megvizsgáltuk, de mind Demi szerint (aki tovább akart haladni), mind mi szerintünk, szerencsére nem lehetett Jonny. Épp továbbindultunk volna, mikor jött egy telefon, miszerint a kutyust megfogták, és pár házzal odébb van egy kertben, ahol laknak. Nagy volt az öröm, bár én kicsit kétkedve fogadtam a hírt, hiszen addigra több km-t megtettünk, konkrétan már egy másik kerület határánál voltunk majdnem. Az elmondott információk pedig nem függtek egybe a nyomkövetéssel. Így vártunk, míg az egyik gazdi odaér, és megnézi a kutyát. Sajnos a félelmem beigazolódott, mert ugyan ők a kiszökés után valóban egy rövid időre megfogták ott, de csak megsimogatni tudták, utána elszaladt. Ezért a nyomkövetést újra elkezdtük a tetemtől, ami azért volt furcsa szituáció, hisz már befejeztük a munkát, volt játék is, meg evés-ivás. De amikor megkértem Demit, folytassa a nyomkövetést, gondolkodás nélkül dobta el a botot és újra elkezdte a munkát. A vasúti sín töltése mentén haladtunk egy darabig, aztán sajnos Demi felkapaszkodott a töltésen. Nem volt mit tenni, mentünk utána, bár rettegtem, hogy mit fogunk találni. Átkeltünk a dupla sínpáron, ahol sűrű volt a vasúti közlekedés. Másik oldalon pedig sajnos közvetlen a sín mellett folytatódott egy darabig a nyom. Majd egyszer csak leereszkedett a töltés másik oldalán Demi, és egy kisebb réten átkelve egy lakóparkhoz értünk. Ott újra a rét felé haladtunk tovább, majd kicsit távolabb visszatértünk a sín mellé és ott újra fel a töltésre, és a sínek mellett közvetlenül haladtunk tovább. Demit nem érdekelte az sem, hogy közben kétszer is elhaladtak mellettünk a vonatok mindkét irányban. A sínről egy kereszteződés előtt jöttünk le, ahol autós átkelő is volt, és mindkét irányból rettenetes forgalom, buszokkal, autósorokkal még hétvégén is. Demi át akart kelni az úton, aminek a másik oldala egy erdős rész volt. Ott indult befelé, majd egy ösvényen kilyukadtunk újra az egyik forgalmas úthoz, amin átkelve egy másik erdőben találtuk magunkat, ott kiértünk vissza sín melletti forgalmas úthoz, és ott visszafelé haladva véget ért a nyom. Ezért javasoltam, hogy az autóval követő gazdi esetleg haladjon majd végig lassan visszafelé és az út szélét nézze végig a lakópark felé, mert arra már nem akartunk Demivel visszamenni, hisz ott bezárult volna a kör. Inkább arra buzdítottam Demit, hogy nézzünk még nyomokat az erdőben. Ott az erdőben Demi talált egy nagyon erős nyomot, ami kis kitérőkkel egy hajléktalan bácsihoz vezetett, aki az erdő közepén él, és akinél  volt étel kitéve a bácsi cicájának, így vélhetőleg ott vacsorázott a kis Jonny is. Majd Demi még elment az erdő másik végére, ahol pedig különböző gyártelepek voltak, de ott kerítések voltak végig, így ha valaki nem fogta meg, nem biztos, hogy be tudott jutni oda a kutya egyedül. Még átmentünk az előző erdőbe is újra, ahol Demi végigrohant a kis labi nyomán, de ott is újra a forgalmas úthoz jutottunk ki, csak kicsit lejjebb. Mivel ekkorra erősen sötétedni kezdett és nyomok az út szélén értek véget, ami a lakóparkhoz vezetett, a másik oldalon pedig a telepeknél a kerítéseknél, így a legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy ott valaki megfoghatta, ezért javasoltam, hogy az összes gyártelepre vigyenek szórólapot és plakátokat, és a lakóparknál is szórólapozzanak és plakátoljanak gyorsan, hátha valaki megtalálta és hazavitte vagy bevitte az egyik telepre. Mivel eddig több km-re onnan, a lakóhelyük környékén, és ráadásul teljesen másik irányban kerültek ki a papírok, a fiatalabb gazdik visszamentek még egy adag szórólappal és plakáttal a környékre, hogy kitegyék a szórólapokat, mi pedig a 4 órás nyomkövetést követően hazaindultunk. És mire épp hazaértünk Demivel, jött a telefon, hogy bizony pont ott az út szélén egészen pontosan ott, ahol Demi szerint véget ért a nyom, előző este 10 órakor, megállt az út szélén egy autó, mert látta a kis labradort, ahogy gyalogol visszafelé az út szélén a lakópark felé, betették az autóba, elvitték egy a másik kerületben az állatorvoshoz, és mivel chip nem volt még benne, hazavitték, megetették, és várták, hátha valaki keresi a kutyáját majd a környéken. Így találkozott a két információ, és mire mi Demivel hazaértünk, a kis labrador is hazaért a gazdikhoz, mindenki nagy örömére teljesen épen, de sajnos orvoshoz vitelt követően kiderült, hogy egy kis parvo vírust azért sikerült összeszednie a kaland során. De a kedélye jó, eszik, iszik, kapott infúziót, és az orvos szerint, hamar elfelejti ezt is!  A kis angyalkái nagyon vigyázhattak rá, mert iszonyatos veszélyes helyzeteket élt túl szerencsésen! És végül, de nem utolsósorban a gazdiknak is jár a respekt, hiszen próbáltak minket követni, hol több, hol kevesebb sikerrel :), néha váltva egymást, ami Demi tempója miatt teljesen érthető is volt, és autóval is követve  minket, hisz ők is bíztak a kutya munkájában, és gondolkodás nélkül mentek vissza oda plakátolni, ahol Demi jelzett, hogy elősegítsék a kutya előkerülését, nagyon-nagyon jó csapatmunka volt. 

Minden keresésünkkor rettentően  büszke vagyok Demire, de ez az eset azért vált jelenleg a kedvencemmé, mert itt kettőnk közt érzékelhető volt az az összhang (és szerintem látható is a kívülállóknak), hogy mi kölcsönös függésben és egymásra utaltságban létezünk egymástól és az is, hogy kutyák nélkül, mi emberek csak sötétben tapogatózó lények vagyunk, akik hiába gondolkodnak, a kutyák érzékszervei nélkül bizonyos helyzetben semmire sem megyünk! Az, hogy 15 km-en keresztül feltétel nélküli bizalommal kövessem a kutyát, tudva azt, hogy amit csinál, az jó, és pontos, még akkor is, ha a hírek másról is szólnak épp, és követem őt mindenhová, legyen az a sínek mentén vagy a városban az utcákon, vagy a forgalmas úton, vagy épp az erdőben, ő pedig tudja azt, hogy dolgozhat nyugodtan, mert én biztosítom neki azt a biztonságos hátteret, hogy ő csinálhatja a feladatát bármilyen körülmények közt, mert én pedig figyelek a többire, kvázi én vagyok a szeme és biztosítom számára azt, hogy biztonságban tehesse a dolgát, és közben figyelem őt és a jelzéseit is, és kontroll alatt tartom a körülményeket és a történéseket is, hihetetlen jó érzés volt belülről megélni, és azt gondolom, hogy ez az a dolog, ami miatt ilyen jól működünk mi így együtt!